Megfigyelhető a bejegyzések, illetve a testületi youtube csatorna nézettségéből, hogy a botrány szagú témák mindig nagyobb érdeklődésre tartanak számot, mint a pozitív kicsengésűek. És írni is könnyebb arról, ami nem tetszik, vagy bánt, mint arról, amit normálisnak és jónak gondolunk.
Így vagyok most én is. Két hónappal a választások után, egy támogató testülettel körbevéve nehéz blogbejegyzést írni az önkormányzat működéséről.
Az viszont tény, hogy nagyon furcsa volt az elején. Az első, "rendes" testületi ülésre igazából nem emlékszem. Kiesett. Utoljára akkor éreztem ezt, mikor Csinszka lányom megszületett. Akkor sem emlékszem, hogy két napig mivel voltam elfoglalva. Pedig egy kortyot sem ittam. Ott az eufória volt ennek az oka, most pedig az, hogy nem fogtam föl az új helyzetet, és nem szoktam még meg az új légkört. Annyira emlékszem csak, hogy folyamatosan azt vártam, hogy verbálisan mikor támad meg valaki a körülöttem ülők közül, mikor és hogyan kell úgy reagálni, hogy velős legyen, de pontos és igaz. Egy szóval tiszta görcsben voltam.
Két hónap kellett, hogy fölfogjam azt, hogy ez más közeg. Azt, hogy a képviselők valóban a társaim, akik a bizottsági tagokkal együtt építeni, segíteni, együttműködni akarnak, és ezért javasolnak módosításokat, ezért ötletelnek, és ezért járnak be a hivatalba szinte naponta.
Mára megnyugodtam. Az időm jó része most már azzal telik, hogy az előttünk álló feladatokkal foglalkozom, stratégiákat állítok föl, koncepciókon töröm a fejem, befektetőkkel tárgyalok, akiknek az érdeklődése töretlen. Szerencsére az algyői emberek továbbra is megkeresnek a problémáikkal, ötleteikkel és beszámolnak arról is, hogy szeptember 10-e óta sokkal jobb a hangulat a faluban. Ezt érzem én is. Az egyik fontos dolgom az, hogy ez még sokáig így maradjon.
